Dominus est (magyar) – "DOMINUS EST!"

Athanasius Schneider

DOMINUS EST

Az Úr az

Egy közép-ázsiai püspök gondolatai a szentáldozásról

ELŐSZÓ

A Jelenések könyvében Szent János elmondja, hogy imádással borult az Úr angyalának lábai elé, amikor látta és hallotta a neki szóló kinyilatkoztatást (vö. Jel 22,8). A fölséges isteni jelenlét előtti leborulás vagy letérdelés az alázatos imádás kifejezéseként a tiszteletnek olyan gesztusa volt, amely Izraelben mindenkor szokásos volt az Úr jelenlétében. Így olvassuk a Királyok első könyvében: „Amikor aztán Salamon elimádkozta ezt az imádságot és könyörgést az Úr oltárának színe előtt – ahol az ég felé tárt kezekkel a földön térdelt, mind a két térdével – és felállt és harsány hangon megáldotta Izrael egész gyülekezetét” (1Kir 8,54–55). A könyörgő imádság alatti testtartása egyértelmű: térden áll az oltár előtt.

Ugyanez a hagyomány található az Újszövetségben is, ahol látjuk Pétert térdre borulni Jézus előtt (vö. Lk 5,8); hasonlóképpen Jairust, amikor arra kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg leányát (Lk 8,41); a szamariait, aki visszajött Neki hálát adni, végül Máriát, Lázár testvérét, amikor Lázár életéért könyörgött (Jn 11,32). A felséges jelenlét és az isteni kinyilatkoztatás előtti leborulás ugyanezen gesztusával találkozunk mindenek előtt a titkos Jelenések könyvében (Jel 5,8.14 és 19,4).

Ezzel a hagyománnyal szorosan összefügg az a meggyőződés, hogy a jeruzsálemi szent templom Isten lakóhelye, és ezért a templomba csakis olyan testtartással léphetünk be, amely az Isten jelenléte előtti mélységes alázat és hódolat magatartását fejezi ki.

Az Egyháznak is az a mély meggyőződése, hogy az Úr ténylegesen és valóságosan jelen van az eucharisztikus színek alatt, továbbá az Oltáriszentség tabernákulumban való őrzésének ebből következő szokása, kifejlesztette azt a gyakorlatot, hogy az Eucharisztiában jelenlévő Urat alázattal térdre borulva imádjuk.

A Tridenti Zsinat Krisztusnak az eucharisztikus színek alatti valóságos jelenléte kapcsán a következőket tanítja: in almo sanctae Eucharistiae sacramento post panis et vini consecrationem Dominum nostrum Iesum Christum verum Deum atque hominem vere, realiter ac substantialiter sub specie illarum rerum sensibilium contineri [„a legméltóságosabb Oltáriszentségben a kenyér és bor konszerkációja után ugyanezen érzékelhető anyagok színe alatt igazén, valóságosan és lényegileg jelen van a mi Urunk Jézus Krisztus, az igaz Isten és igaz ember”] (DS 1651)

Aquinói Szent Tamás a szent Eucharisztiát latens Deitas-ként [„rejtőző Istenségként”] jelöli meg (Aquinói Szent Tamás: Adoro te devote szekvencia). Tehát Krisztus az eucharisztikus színek alatti valóságos jelenlétének hite már akkor a Katolikus Egyház hittanításának magjához tartozott és már akkor a katolikus identitás légyeges eleme volt. Világos volt, hogy nem lehet felépíteni az Egyházat, ha ez a hit akár a legkisebb mértékben is sérül.

Következésképpen az Eucharisztiát, amely Krisztus Testévé lényegileg átváltozott kenyér és Krisztus Vérévé átváltozott bor, maga a köztünk élő Isten, csakis csodálattal és a lehető legnagyobb mértékű tisztelettel vehetjük magunkhoz, az alázatos imádást kifejező testtartásban. XVI Benedek pápa Szent Ágoston szavaira emlékeztet: nemo autem illam panem manducat, nisi prius adoraverit; peccemus non adorando [„Senki sem eszi ezt a Testet, ha előtte nem imádta, vétkeznénk, ha nem imádjuk”] (Enarrationes in Psalmos 98,9: CCL XXXIX, 1385) és kihangsúlyozza a következőket: „az Eucharisztiát magunkhoz venni annyit jelent, hogy az imádás magatartásával közelítünk Ahhoz, Akit fogadunk […] csak az imádásban érlelődhet meg egy mély és igazi befogadókészség” (Sacramentum caritatis, 66).

Ennek a hagyománynak alapján világos, hogy konzekvenssé és elengedhetetlenné vált az olyan testi és lelki gesztusok és magatartásformák felvétele, amelyek szorgalmazzák a csendet, a belső összeszedettséget, saját kicsinységünk alázatos elismerését annak mérhetetlen nagysága és szentsége előtt, Aki az eucharisztikus színekben előttünk áll. A legjobb módja annak, hogy kifejezzük tiszteletünket az eucharisztikus Úr iránt, Péter apostol példájának követése, aki – az evangélium tanúsága szerint – térdre borult az Úr előtt és felkiáltott: „Uram, menj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok!”, ahogyan az evangélium elmondja nekünk. (Lk 5,8)

Manapság azonban egyes templomokban azt lehet tapasztalni, hogy ez a gyakorlat egyre inkább elvész, és hogy az illetékesek nem csak utasítják a híveket, hogy a Szent Eucharisztiát állva fogadják, hanem az összes térdeplőt is eltávolították, és így arra kényszerítik híveiket, hogy üljenek vagy álljanak, még akkor is, amikor az eucharisztikus színeket a pap felemeli, és a híveknek imádásra felmutatja. Nagyon furcsa, hogy ezeket a rendeleteket az egyházmegyék liturgiáért felelős személyei vagy az egyes templomok plébánosai úgy bocsátják ki, hogy előtte egyáltalán nem kérdezik meg a híveket, pedig napjainkban bizonyos körökben többet beszélnek az Egyházon belüli demokráciáról, mint valaha.

Ugyanakkor a kézbeáldozásról szólva el kell ismerni, hogy az egy olyan gyakorlat, amelyet egyes részegyházakban sietve és visszaélésként és elsietett módon vezettek be rögtön a zsinat után; megváltoztatva ily módon a korábbi évszázados gyakorlatot és az újat téve általános szabállyá az egész Egyházban. Ezt a változást azzal igazolták, hogy a kézbeáldozás jobban tükrözi az evangélium szellemét és az ősegyház gyakorlatát.

Egy dologban igazuk van: amit az ember a nyelvére fogad, azt fogadhatja kézbe is, mivel mindkét testrész egyenlő méltósággal bír. Ennek a gyakorlatnak az igazolására idézik egyesek Jézus szavait: „Vegyétek és egyétek” (Mk 14, 22; Mt 26,26). Bármelyek is legyenek azonban az érvek, amelyekkel a kézbeáldozást igazolni próbálják, nem lehet nem észrevenni mindazt, ami világszerte történik ott, ahol ezt a gyakorlatot bevezették. A kézbeáldozás elősegíti a Szent Eucharisztia színei iránti tiszteletteljes magatartás fokozatos és egyre komolyabb gyengülését. A korábbi gyakorlat ezzel szemben jobban megőrizte a tisztelet iránti érzéket, amelynek helyét újabban az általános figyelmetlenség szelleme és az összeszedettség riasztó mértékű hiánya foglalta el. Ma gyakran látunk áldozókat, akik úgy térnek vissza helyükre, mintha semmi rendkívüli sem történt volna. A legszétszórtabb figyelműek a gyerekek és a fiatalok. Sok esetben semmi nyoma sincs a komolyság szellemének és a belső csendnek, amelynek ki kellene fejeznie Isten jelenlétét a lélekben.

Nem hallgathatjuk el azokat a visszaéléseket sem, amikor egyesek emléktárgy gyanánt magukkal viszik a szent színeket; azokat áruba bocsátják, vagy ami még rosszabb, sátáni rítusokban szentségtelenítik meg őket. Ilyen dolgok bizonyítottan előfordulnak. Akár még a nagyobb koncelebrációk alkalmával, magában Rómában is többször a földre dobva találták meg a szent színeket.

Ez a helyzet arra késztet, hogy fontolóra vegyük a hit súlyos mértékű megfogyatkozásán túl az Úr meggyalázását és megsértését is, aki pedig azért méltóztatik közénk jönni, hogy találkozzék velünk, hogy magához hasonlóvá tegyen minket, hogy bennünk is visszatükröződjék Isten szentsége.

A pápa nemcsak annak a szükségéről beszél, hogy az Eucharisztia igazi és mély jelentőségét megértsük, hanem arról is, hogy azt méltón és tisztelettel ünnepeljük. Azt mondja, hogy tudatosítanunk kell a gesztusok és a testtartás jelentőségét, mint amilyen pl. „a térdelés az eucharisztikus ima kiemelkedő pillanatai alatt” (Sacramentum Caritatis, 65). Továbbá, amikor a szentáldozás vételéről szól, mindenkit így buzdít: „mindent tegyenek meg annak érdekében, hogy ez a gesztus a maga egyszerűségében megfeleljen az Úr Jézus Krisztussal való személyes szentségi találkozás értékének” (Sacramentum Caritatis, 50).

Ebben az összefüggésben kell értékelnünk azt a kis könyvet, amelyet Őexcellenciája Athanasius Schneider püspök úr, a kazahsztáni Karaganda segédpüspöke állított össze ezzel a sokatmondó címmel: Dominus est [Az Úr az]. Ez a mű értékes hozzájárulás az időszerű vitához, amely az Eucharisztiáról, Krisztus kenyér és bor színe alatti valóságos és lényegi jelenlétéről szól. Különös jelentősége van annak, hogy Schneider püspök fejtegetéseit egy személyes beszámolóval kezdi, amelyben megemlékezik édesanyja és két másik nő mély, eucharisztikus hitéről, arról a hitről, melyet nem tudott kioltani a sok szenvedés és áldozat, melyeket vállalnia kellett a kazahsztáni katolikus hívek kis közösségének a szovjet üldözés évei alatt. Ebből a személyes tapasztalatból kiindulva, mely benne nagy hitet, ámulatot és tiszteletet ébresztett az Eucharisztiában jelenlévő Úr iránt, egy történeti-teológiai fejtegetést tár elénk, amelyből világosan látszik, hogyan nyert elfogadást és vert gyökeret az Egyházban hosszú időn keresztül a szentáldozás térdelve és nyelvre történő vételének gyakorlata.

Azt hiszem eljött annak az ideje, hogy a kézbeáldozás gyakorlatát felülvizsgáljuk és, ha szükséges, be is szüntessük, hiszen azt valójában sem maga a Sacrosanctum Concilium [zsinati rendelkezés], sem a zsinati atyák nem irányozták elő, és csak azután vált elfogadottá, hogy egyes országokban visszaélésként bevezették. Manapság nagyobb szükség van rá, mint valaha, hogy segítsünk a híveknek megújítani élő hitüket az eucharisztikus színek alatt valóságosan jelenlévő Jézusban, hogy ezáltal magának az Egyháznak élete is megerősödjék, és védelmet nyerjen a hit veszélyes torzulásaival szemben, amelyeket a jelen helyzet újra meg újra előidéz.

Ezt a javaslatot nem annyira akadémikus, mint sokkal inkább lelkipásztori, spirituális és liturgikus okok indokolják. A kérdés egyszerűen az, mi építi jobban a hitet. Schneider püspök ebben az értelemben dicséretreméltó bátorságról tett tanúságot, amikor megértette Szent Pál szavainak igazi jelentését: „minden a ti épülésetekre történjék.” (1Kor 14,26)

+ MALCOLM RANJITH

Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció titkára

CHRISTUS VINCIT, CHRISTUS REGNAT, CHRISTUS IMPERAT

„Eucharisztikus” nők és az Oltáriszentség a szovjet uralom alatti illegalitásban

A Szovjetunió kommunista rezsimje, amely kb. 70 évig tartott (1917–1991) egyfajta földi paradicsom létrehozását tűzte ki célul maga elé. Ám ez a birodalom nem lehetett tartós, mert hazugságra épült, az emberi méltóság semmibevételére, valamint Isten tagadására, mely egészen az Isten és az Ő egyháza elleni gyűlöletig fokozódott. Egy olyan birodalom volt ez, amelyben Isten és a lelki értékek nem kaptak és nem kaphattak helyet. Minden olyan jelet, mely az embereket Istenre, Krisztusra és az Egyházra emlékeztethette, eltávolítottak a közéletből és az emberek látóköréből. Mégis van egy valóság, amely az embereket legjobban emlékezteti Istenre: a pap. Ezen oknál fogva a pap sem maradhatott látható, sőt még csak nem is létezhetett.

Krisztus és az Ő egyházának üldözői számára a pap volt a legveszedelmesebb személy. Talán tudat alatt fel is ismerték annak okát, miért számít a pap olyan veszedelmes személynek. Az igazi ok ez volt: egyedül a pap adhatja az embereknek Istent, azaz Krisztust a legkonkrétabb és legközvetlenebb módon: az Eucharisztia és a szentáldozás által. Ezért volt tilos a szentmise ünneplése. De semmilyen emberi hatalom nem volt képes legyőzni Isten erejét, amely az Egyház misztériumában és legfőképpen a szentségekben működik.

E sötét korszak alatt az Egyház a hatalmas szovjet birodalomban földalatti életre kényszerült. De a legfontosabb ez volt: az Egyház élt, mégpedig nagyon intenzív élettel, noha hiányoztak belőle a látható struktúrák, hiányoztak a szakrális épületek és igen nagy paphiány uralkodott. Az Egyház azonban mégis nagyon élő volt, mert nem hiányzott belőle az Eucharisztia – még ha a hívek csak ritkán juthattak is hozzá –, mert nem hiányoztak belőle az Eucharisztia titkában erősen hívő lelkek, mert nem hiányoztak belőle az igazi „papi” lélekkel megáldott nők, sokszor anyák és nagyanyák, akik az Eucharisztiát rendkívüli szeretettel, gyengédséggel és a lehető legnagyobb tisztelettel őrizték, sőt kiosztották, mégpedig az első századok keresztényeinek szellemében, amely a következő mondásban fejeződik ki: cum amore ac timore [„szeretettel és félelemmel”].

A szovjet uralom alatt föld alatt működő „eucharisztikus” asszonyok számos példái közül itt három nő életét szeretném bemutatni, akiket személyesen is ismertem: Maria Schneiderét (édesanyám), Pulcheria Kochét (nagyapám nővére), Maria Stangét (a Karagandai Egyházmegye egyik plébániájának híve).

***

Édesanyám, Maria Schneider ezeket mesélte nekem: a II világháború után a sztálinista rezsim sok németet a Fekete tenger vidékéről és a Volga környékéről kényszermunkára deportált az Ural hegységbe. Ezeket mind nyomorúságos kunyhókba internálták a város egyik gettójában. Köztük volt több ezer német katolikus. Gyakran jött hozzájuk a legnagyobb titokban néhány katolikus pap, hogy kiszolgáltassa nekik a szentségeket. Miközben ezt cselekedték, kockára tették életüket. Ezen gyakran látogató papok között volt Alexij Saritsky atya, egy ukrán görög katolikus pap, aki a latin rítus szerint is celebrált. Vértanúként halt meg 1963 október 30-án Karaganda közelében, és II János Pál pápa 2001 ben boldoggá avatta. A hívek szeretetteljesen „Isten vándorának” nevezték őt. Alexij atya 1958 januárjában hirtelen titokban megjelent kazahsztáni karagandai száműzetéséből Krasnokamsk városában az uráli Perm mellett.

Alexij atya arra törekedett, hogy a lehető legtöbb hívőt előkészítsen a szentáldozás vételére. Ezért szó szerint éjjel – nappal gyóntatott, evés és alvás nélkül. A hívek figyelmeztették: „De atya, Önnek ennie kell és aludnia!” Ő azonban azt válaszolta: „Nem tehetem, mert a rendőrség egyik pillanatról a másikra elfoghat, és akkor sokan maradnának gyónás és szentáldozás nélkül.” Amikor mindenki meggyónt, Alexij atya elkezdte mondani a szentmisét. Egyszer csak megszólalt egy hang: „A rendőrség közeledik!” Maria Schneider aki jelen volt a szentmisén így szólt a paphoz: „Atya, én el tudom Önt rejteni, meneküljünk!” Az asszony elvezette a papot egy olyan házba, amely a német gettón kívül volt és elrejtette őt egy szobába, ahová egy kis ételt is hozott. Eközben így szólt: „Atya, most végre ehet valamit és egy kicsit kipihenheti magát, amikor pedig beesteledik, tovább menekülünk a következő városba.” Alexij atya szomorú volt, mert mindenki gyónt ugyan, de nem tudtak szentáldozáshoz járulni, mert a rendőrség közeledése megszakította az alig megkezdett szentmisét. Maria Schneider ezt mondta: „Atya, a hívek nagy hittel és odaadással lelki szentáldozást végeznek és reméljük, hogy vissza tud majd jönni kiosztani nekünk az Oltáriszentséget.”

Amikor beesteledett, elkezdtek készülni a menekülésre. Maria Schneider édesanyjánál hagyta két kis gyermekét (egy kétéves kisfiút és egy hathónapos kislányt) és hívta Pulcheria Koch-ot (férjének nénjét). A két asszony menekült Alexij atyával 12 kilométeren keresztül az erdőn át, hóban és mínusz 30 fokos hidegben. Amikor elérkeztek egy kis vasútállomásig, megvették a jegyet Alexij atyának és leültek a váróterembe, mert még egy órát kellett várniuk a vonat érkezéséig. Hirtelen kinyílt az ajtó és belépett egy rendőr. Egyenesen Alexij atyához ment és megkérdezte: „És maga hová utazik?” Az atya a rémülettől nem volt képes válaszolni. Nem a saját életét féltette, hanem az ifjú édesanya, Maria Schneider életét és sorsát. A fiatalasszony válaszolt a rendőrnek: „Ő a mi barátunk és mi kísérjük őt. Itt van a vonatjegye”, és megmutatta a rendőrnek a menetjegyet. Amikor az látta a jegyet, így szólt a paphoz: „Kérem ne szálljon fel az utolsó kocsiba, mert azt a következő állomáson lecsatolják a vonatról. Jó utat!” És a rendőr nyomban elhagyta a várótermet. Alexij atya ránézett Maria Schneiderre és ezt mondta: „Isten egy angyalt küldött mellém! Soha nem fogom elfelejteni, amit értem tett. Ha Isten is úgy akarja, vissza fogok jönni, hogy kiosszam maguknak a szentáldozást és minden egyes szentmisémben imádkozni fogok magáért és gyermekeiért”.

Egy év múlva Alexij atya ismét Krasnokamskba jöhetett. Most már elmondhatta a szentmisét és megáldoztathatta a híveket. Maria Schneider egy szívességet kért tőle: „Atya, tudna nekem itt hagyni egy konszekrált Szentostyát? Ugyanis édesanyám súlyos beteg és szeretne megáldozni, mielőtt meghal.” Alexij atya adott neki egy konszekrált Szentostyát azzal a feltétellel, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel kezeli az Oltáriszentséget. Maria Schneider megígérte, hogy így fog tenni. Mielőtt családjával áttelepült volna Kirgisztánba, megáldoztatta édesanyját. Erre az alkalomra új fehér kesztyűt húzott és egy pinzettával helyezte a Szentostyát édesanyja nyelvére. Ezután elégette a kendőt, melyben a konszekrált partikulát őrizte.

Nem sokkal később Maria Schneider és Pulcheria Koch családjaikkal együtt áttelepültek Kirgisztánba. Alexij atya 1962 ben titokban elment Kirgsztánba és felkereste Mariát és Pulcheriát Tokmak városában. Maria Schneider házában ünnepelte a szentmisét, majd még egyszer Pulcheria Koch házában. Alexij atya hagyott Pulcheriánál egy konszekrált Szentostyát, hálája jeléül az idős asszony iránt, aki segített neki, amikor a téli hidegben és sötétben menekülnie kellett az Ural hegységből. Pontos utasítást is hátrahagyott: „Adok magának egy konszekrált Szentostyát. Az első kilenc hónapon keresztül tartsanak ájtatosságot Jézus Szentséges Szíve tiszteletére. Minden hónap első péntekén helyezzék ki az Oltáriszentséget imádásra otthonukban és hívjanak meg olyan személyeket, akikben maradéktalanul megbízhatnak úgy, hogy minden a legnagyobb titoktartás mellett történjen. Kilenc hónap után magukhoz vehetik a Szentostyát, de tegyék ezt a legnagyobb tisztelettel!” Így is történt. Kilenc hónapon át Tokmakban titkos szentségimádásokat tartottak. Maria Schneider is azon asszonyok közé tartozott, akik ezeken résztvettek. A kis Szentostya előtt térdelve ezek az imádkozó és valóban eucharisztikus asszonyok égő vágyat éreztek arra, hogy szentáldozáshoz járulhassanak. De csak egyetlen kis Szentostyájuk volt, az áldozni vágyó személyek pedig sokan. Alexij atya ezért úgy döntött, hogy a kilenc hónap elteltével csak Pulcheria veheti magához a Szentostyát, az összes többi asszony pedig lelki áldozást végezzen. Ezek a lelki áldozások mégis szintén nagyon értékesek voltak, hiszen képessé tették az eucharisztikus asszonyokat arra, hogy gyermekeiknek mintegy az anyatejjel továbbadják mély hitüket és az Eucharisztia iránti nagy szeretetüket.

A kis Szentostya átadása Pulcheria Kochnak a kirgisztáni Tokmak városában volt Boldog Alexij Saritski utolsó lelkipásztori ténykedése. Közvetlenül miután kirgisztáni missziós útjáról visszatért Karagandába, Alexij atyát 1962 áprilisában letartóztatta a titkos rendőrség és a Karaganda melleti Dolinka koncentrációs táborába vitte. Sok kínzatás és megaláztatás után Alexij atya 1963 október 30-án nyerte el a vértanúk pálmáját „ex aerumnis carceris” (a börtönben való sínylődés következtében). Ezen a napon ünneplik Kazahsztán és Oroszország minden katolikus templomában az ő liturgikus emléknapját, az ukrán görög katolikus egyház pedig június 27-én emlékezik rá a többi ukrán vértanúval együtt. Ő az Eucharisztia szentje volt, akinek sikerült eucharisztikus asszonyokat nevelni. Ezek az asszonyok olyanok voltak, mint a virágok, akik az illegalitás sötétjében és magárahagyatottságában nőttek ki, és így valódi életet leheltek az Egyházba.

Az eucharisztikus asszonyok harmadik példája Maria Stang, egy volgamenti német asszony, akit Kazahsztánba deportáltak. Ennek a szent édesanyának és nagyanyának élete tele volt felfoghatatlan szenvedésekkel, állandó lemondásokkal és áldozatokkal. Mégis olyan asszony volt, aki telve volt nagy hittel, nagy reménységgel és lelki örömmel. Már fiatal lányként Istennek akarta szentelni életét. A kommunista üldöztetés és deportálás igen fájdalmassá tette életútját. Maria Stang így ír emlékirataiban: „Elvették tőlünk papjainkat. A közeli faluban még volt templom,de pap sajnos már nem. Nem volt többé Oltáriszentség. Pap nélkül, Oltáriszentség nélkül viszont olyan hideg volt a templom. Keservesen kellett sírnom.”

Ekkor kezdett el Maria naponta imádkozni és Istennek áldozatokat felajánlani a következő szavakkal: „Uram, adj nekünk újra egy papot, adj nekünk Oltáriszentséget! Mindent szívesen elszenvedek Érted, Jézus Szentséges Szíve!” A deportációnak ezen a távoli helyén Kazahsztán keleti részében Maria Stang minden vasárnap titokban összegyűjtött házában néhány asszonyt imádságra. Ezen vasárnapi összejövetelek alkalmával az asszonyok gyakran sírtak és kérték: „Mária, legszentebb és legkedvesebb Anyánk, nézd milyen szegények vagyunk. Adj nekünk újra papokat, tanítókat és pásztorokat!”

1965 től kezdve Maria Stang évente egyszer Kirgisztánba utazhatot, ahol egy pap élt száműzetésben (1000 km távolságban). Kelet Kazahsztán távoli falvaiban a katolikus németek már több mint húsz éve nem láttak papot. Maria írja: „Amikor megérkeztem a kirgisztáni Frunse-ba (a mai Bischkek-ba), találtam ott egy papot. Amikor beléptem házába, láttam egy tabernákulumot. Nem mertem volna gondolni, hogy életemben még egyszer látni fogok egy tabernákulumot és az Eucharisztiában jelenlévő Urat. Letérdeltem és elkezdtem sírni. Ekkor a tabernákulumhoz mentem és megcsókoltam.” Mielőtt visszatért volna falujába Kazahsztánba, a pap átadott neki egy szelencét néhány konszekrált Szentostyával. Amikor a hívek először egybegyűltek az Oltáriszentség jelenlétében, Maria így szólt hozzájuk: „Olyan örömünk és szerencsénk van, amelyet elképzelni sem mertünk volna: köztünk van az Úr az Eucharisztiában és magunkhoz vehetjük Őt.” A jelenlévők ezt válaszolták: „Nem vehetjük magunkhoz az Oltáriszentséget, mert már oly sok év óta nem gyóntunk.” Ezután a hívek tanácskoztak egymás közt és a következő döntést hozták: „Mivel nagyon nehéz időket élünk, és mivel több mint 1000 km távolságból hozták el nekünk az Oltáriszentséget, Isten irgalmas lesz hozzánk. Lélekben be akarunk lépni a gyóntatószékbe a pap elé. Felébresztjük magunkban a tökéletes bánatot és mindenki saját magának kiszabja az elégtételt.” Így tettek mindnyájan és ekkor térdelve és könnyek között szentáldozáshoz járultak. Ezek egyszerre voltak a bánatnak és az örömnek könnyei.

Harminc éven keresztül gyűjtötte össze Maria Stang a híveket imára, tanította a katekizmust a gyermekeknek és a felnőtteknek, előkészítette a házasulandókat a házasság szentségére, végezte a temetési szertartást és mindenekelőtt kiosztotta az Oltáriszentséget. A szentáldozást minden alkalommal lángoló szívvel és tiszteletteljes félelemmel szolgáltatta ki. Igazi papi szívvel rendelkező asszony volt, valódi eucharisztikus asszony!

Cum amore ac timore

Szeretettel és félelemmel

Néhány történeti – liturgikus megjegyzés a szentáldozásról

A nagy II János Pál pápa Ecclesia de Eucharistia című utolsó enciklikájában egy nyomatékos figyelmeztetést hagyott az Egyházra, amely valóban úgy hangzik, mint egy végrendelet:

„Akkor mutatjuk meg, hogy valóban tudatában vagyunk ezen ajándék nagyságának, ha minden szinten megadva az Eucharisztiának mindazt, ami megilleti, gondosan ügyelünk arra, hogy ne halványítsuk el sem a természetét, sem a követelményeit. … Nem fenyeget a túlbuzgóság veszélye az e misztériummal való törődésben.” (Nr. 61)

Az eucharisztikus titok nagyságának tudata különösen világosan jut kifejezésre abban a bánásmódban, amely kíséri az Úr testének kiosztását és fogadását. Ez egyértelművé válik a szentáldozás rítusában, amennyiben az jelenti az eucharisztikus áldozat beteljesedését. A hit által ez csúcspontja a Krisztussal való személyes találkozásnak és egyesülésnek, aki valóságosan és lényegileg jelen van az eucharisztikus színek szerény fátyla alatt. Az eucharisztikus liturgiának ez a pontja valóban kimagasló jelentőséggel bír és egy különleges lelkipásztori követelményt is magában foglal, többek között a gesztus rituális kifejezését illetően.

II.

Annak tudatában, hogy milyen nagy jelentőséggel bír a szentáldozás pillanata, az Egyház 2000 éves történelme során mindig megfelelő rituális formát próbált találni, amellyel a lehető legtökéletesebb módon kifejezhetné hitét, szeretetét és tiszteletét. Ez mutatkozott meg akkor, amikor az Egyház egy szerves fejlődés során legkésőbb a 6. századtól elkezdte az eucharisztikus szent színeket egyenesen a hívek szájába helyezni. Ezt bizonyítják Nagy Szent Gergely pápa életrajza (590 – 604)[1] és ugyanezen pápának saját utalása[2]. A cordobai zsinat 839 ben elítélte az ún. „Cassiánusok” szektáját, melynek tagjai elutasították a szentáldozás nyelvre történő fogadását.[3] A következők során a roueni zsinat 878-ban érvényes szabályként megerősítette az Úr testének nyelvre történő kiszolgáltatását és felfüggesztéssel fenyegette meg azokat a papokat, akik a laikusoknak kézbe adják az Oltáriszentséget.[4] Nyugaton a 6. századtól a kolostorok környékén (pl. Szent Kolumbán kolostorában) azzal a szokással találkozunk, hogy a hívek térdre borulnak, mielőtt az Úr testét magukhoz veszik.[5] Később (a 11. és 12. században) ez a gesztus egyre szélesebb körben terjedt.[6] Az egyházatyák korának végén messzemenően elterjedt és szinte általánosan érvényes volt az a gyakorlat, hogy az Oltáriszentséget közvetlenül szájba fogadták. Ezt a szerves fejlődést az egyházatyák korában élő lelkiség és eucharisztia tisztelet gyümölcsének tekinthetjük. Az egyházatyáktól ténylegesen fennmaradt néhány figyelmeztetés arra vonatkozóan, hogy az Úr eucharisztikus testét a lehető legnagyobb tisztelet és gondosság illeti, különösen a konszekrált kenyér morzsáit illetően. Amint észrevették, hogy már nem garantálhatóak azok a feltételek, amelyek alatt az eucharisztikus kenyér legszentebb voltát méltó tisztelet veszi körül, a nyugati és a keleti egyház csodálatraméltó összhangban és ugyanakkor ösztönösen felismerte annak szükségességét, hogy a laikusoknak csak szájba szolgáltassa ki a Szentséget.

A híres liturgikus, J.A. Jungmann feltárta a különböző aggályokat, amelyek a szájba történő áldoztatás által kizárhatókká váltak: a hívek keze nem volt mindig eléggé tiszta, vagy ami még sokkal súlyosabb probléma, hogy a konszekrált kenyér letörő darabkái könnyen elveszhettek, és ezért szükséges volt a tenyér megtisztítása a Szentség vétele után. Később az áldozási lepel és később az áldoztató tálca megjelenése világosan jelzi az egyre nagyobb figyelmességet az eucharisztia szentsége iránt.[7]

Ezt a fejlődési folyamatot hasonlóképpen elősegítette a valóságos jelenlétbe vetett hit egyre nagyobb elmélyülése, amely Nyugaton pl. az ünnepélyesen kihelyezett Oltáriszentség imádásának gyakorlatában talált kifejezésre.

III.

Az eucharisztikus test és az eucharisztikus vér az a tulajdonképpeni ajándék, amelyet Krisztus ráhagyott jegyesére, az Egyházra. Ecclesia de Eucharistia („Az Egyház az Eucharisztiából él”) kezdetű enciklikájában II János Pál pápa beszél az Egyház „imádó csodálatáról az Eucharisztia páratlan ajándéka iránt” (Nr 48), amely csodálatnak külső gesztusokban is ki kell fejeződnie:

„A misztérium magasztos tartalmát látva megértjük, hogy az Egyháznak az eucharisztikus misztériumba vetett hite nemcsak a benső áhítatban fejeződött ki évszázadokon át, hanem egész sor külső megnyilvánulásban is.” (Nr 49)

Következésképpen az a magatartás, amely a legjobban megfelel ennek az ajándéknak a befogadó magatartás, a római százados alázatos magatartása, a gyermek magatartása, amely engedi magát megetetni. Ez fejeződik ki az eucharisztikus himnusz ismert soraiban is: „Az angyal ételét az ember élvezi … csodálatos csoda! Legfőbb Urát eszi a szolga, koldus, föld pora!”[8]

Krisztus szava, mely arra hív, hogy Isten országát úgy fogadjuk, mint egy gyermek (v.ö. Lk 18,17) igen hatékony és szép gesztusban nyerhet kifejezést, ha az eucharisztikus Kenyeret közvetlenül szájba és térdelve fogadjuk. Ez a rítus egyszerre fejezi ki a megfelelő és szerencsés módon a római százados alázatos magatartását és az imádó csodálat gesztusát annak a gyermeknek belső hozzáállásával, aki engedi magát etetni. II János Pál pápa is hangsúlyozta az eucharisztikus Kenyér iránti tisztelet külső kifejezési formáinak szükségességét:

„Bár a „lakoma” természete családiasságot sugall, az Egyház sohasem engedett a bizalmaskodó „közvetlenség” kísértésének, mert nem feledkezett meg arról, hogy Jegyese az ő Ura … Az eucharisztikus lakoma valóban „szent” lakoma, melyben egyszerű jelek mögött Isten szentsége rejtőzik … A kenyér, mely megtöretik oltárainkon … az angyalok kenyere, melyhez csak az evangéliumi százados alázatával szabad közeledni.”[9]

A gyermeki magatartás a keresztény ember számára a legmegfelelőbb és legmélyebb magatartás akkor, amikor Megváltója előtt áll, aki őt saját Testével és saját Vérével táplálja, ahogyan ezt kifejezik Alexandriai Szent Kelemen megindító szavai:

„A Logosz a gyermek számára minden: apa, anya, nevelő, tápláló. ’Egyetek, mondja Ő, és igyátok véremet’ … Ó felfoghatatlan misztérium!”[10]

Elképzelhető, hogy Krisztus az utolsó vacsorán a kenyeret minden apostolnak közvetlenül a szájába helyezte és nem csak iskarióti Júdásnak (v.ö. Jn 13, 26–27). A közelkeleti vidékeken ténylegesen létezett Jézus idejében egy olyan hagyományos gyakorlat, amely még ma is változatlan maradt: a ház ura saját kezűleg eteti vendégeit, oly módon, hogy szájukba helyez egy szimbolikus darabkát az ételből.

Egy másik biblikus megfontolás adódik Ezekiel próféta meghívásának történetéből. Ezekiel jelképesen közvetlenül a szájába kapja Isten igéit: „Nyisd fel szádat és edd meg azt, amit én neked adok. Erre azt láttam, hogy íme, egy kéz nyúlt felém: benne könyvtekercs volt. … Erre felnyitottam számat, s ő megetette velem azt a tekercset. … Erre megettem azt, és olyan édes lett a számban, mint a méz.” (Ez 2, 8–9; 3, 2–3)

A szentáldozásban magunkhoz vesszük a testté lett Igét, amely értünk, gyermekekért étellé változott. Amikor az Oltáriszentséghez közeledünk, emlékezetünkbe idézhetjük Ezekiel prófétának ezt a gesztusát, vagy a 81. zsoltár 11. versét, amelyet a zsolozsmában imádkozunk Krisztus Testének és Vérének főünnepén: „Csak nyisd ki szádat és én betöltöm” (dilata os tuum, et implebo illud).

A szentáldozásban Krisztus valóban a saját Testével és Vérével táplál minket és ezt az egyházatyák korában az anya szoptatásához hasonlították, ahogyan ezt kifejezik Aranyszájú Szent János ékesszóló szavai:

„Ezen eucharisztikus titok által Krisztus egyesül minden egyes hívővel, és azokat, akiket nemzett, saját maga táplálja, és nem bízza őket senki másra. Nem látjátok, micsoda hévvel közelítik az újszülöttek ajkukat édesanyjuk kebléhez? Nos, mi is ilyen égő vággyal közeledjünk e szent asztalhoz és e lelki italtól túlcsorduló kebelhez; sőt még égőbb vággya,l mint a csecsemők.”[11]

Egy felnőtt ember gesztusa, aki térdel és kinyitja száját, hogy egy kis gyermekhez hasonlóan engedje magát táplálni, igen szerencsés és kifejező módon megfelel az egyházatyák arra vonatkozó intelmeinek, hogyan kell viselkedni az Oltáriszentség vételénél, mégpedig: „szeretettel és félelemmel! (cum amore ac timore!).”[12]

A imádás legjellemzőbb gesztusa a leborulás biblikus gesztusa, amelyet az első keresztények is magukévá tettek és gyakoroltak. Tertulliánusz számára, aki a 2. és a 3. század között élt, az imádság legmagasabb formája az Isten imádásának aktusa, amelyet a térdhajtás gesztusában is ki kell fejezni:

„Imádkoznak mind az angyalok, imádkozik az összes teremtmény, imádkozik a barom és a vadállatok, és valamennyien meghajtják térdüket.”[13]

Szent Ágoston rámutat arra, hogy vétkezünk, ha az Úr eucharisztikus Testét nem imádjuk, mielőtt magunkhoz vesszük:

„Senki se egyen ebből a Húsból, ha előtte nem imádta. Vétkezünk, ha nem imádjuk.”[14]

Egy régi eucharisztikus szertartási rendben, mely a kopt egyház hagyományát tükrözi, a következőt olvassuk:

„Mindenki boruljon le a földre, a kicsinyek és nagyok, és így kezdődjön a szentáldozás kiosztása.”[15]

A Jeruzsálemi Szent Cirillnek tulajdonított Müsztagógikus Katekézisek szerint a hívőnek az imádás és tisztelet gesztusával kell szentáldozáshoz járulnia:

„Ne nyújtsd ki kezedet, hanem közeledj az imádás és a tisztelet gesztusával Krisztus Vérének kelyhéhez.”[16]

Aranyszájú Szent János figyelmezteti mindazokat, akik az Úr eucharisztikus Testéhez közelednek, hogy lelkületben és az imádás gesztusában utánozzák a napkeleti bölcseket:

„Közeledjünk tehát Hozzá égő buzgalommal és lángoló szeretettel. A bölcsek is ezt a testet imádták, noha egy jászolban feküdt. Ezek az emberek, akik nem ismerték a vallást és barbárok voltak, nagy félelemmel és remegve imádták az Urat. Mi is, akik a Menny polgárai vagyunk, próbáljuk meg legalább utánozni ezeket a barbárokat! Te, a bölcsekkel ellentétben nemcsak egyszerűen látod ezt a testet, hanem megtapasztaltad annak minden erejét és üdvösséghozó hatalmát. Serkentsük tehát saját magunkat, rettegjünk és tanúsítsunk olyan áhítatot, mely nagyobb a mágusokénál.”[17]

Már a 6. században a görög és a keleti szír egyházakban elő volt írva szentáldozás előtt a háromszoros leborulás.[18]

A szentáldozás és az imádás szoros kapcsolatáról Joseph Ratzinger bíboros igen nyomatékosan nyilatkozott a következő módon: A szent Eucharisztiával táplálkozni egy olyan spirituális esemény, mely az egész emberi valóságot magába foglalja. Belőle táplálkozni azt jelenti, hogy őt imádni. Ennél az oknál fogva az imádás nem olyasmi, amit utólag hozzácsatoltak a szentáldozáshoz: „A szentáldozás csak akkor éri el igazi mélységét, ha az imádás hordozza és körülveszi.”[19]

Krisztus alázata és szeretete előtt, aki az eucharisztikus színek alatt közli magát velünk, semmi más nem tehetünk tehát, mint hogy leboruljunk. Joseph Ratzinger bíboros még hozzátette: „Ezért az élő Isten jelenléte előtti térdhajtás elengedhetetlen.”[20] A mennyei liturgia könyvében, a Jelenésekben a 24 vén gesztusa, akik arcra borulnak a Bárány előtt, modellje és mércéje lehet annak[21], hogyan kell a földi Egyháznak közelítenie Isten Bárányához, amikor a hívek Hozzá járulnak és érintik Őt az eucharisztikus színek alatt.

Az Egyház liturgikus előírásai nem követelik meg az imádás gesztusait azoktól, akik térdelve áldoznak, mivel a térdelés ténye már önmagában is kifejezi az imádást. Azok viszont, akik állva áldoznak, kötelesek előzetesen elvégezni a tiszteletadás, vagyis az imádás gesztusát.[22]

Mária, az Úr Anyja annak a belső és külső magatartásnak példaképe, amellyel az Úr Testét fogadnunk kell. Az Isten Fia emberrévállásának pillanatában a legnagyobb befogadókészséget és alázatot tanúsította: „Íme, az Úr szolgálója vagyok.” Az a külső gesztus, amely ennek a magatartásnak a legjobban megfelel, a térdelés (ahogyan ezt az angyali üdvözlet képi ábrázolásain nem ritkán látjuk). Szűz Mária szeretettteljes imádásának példája „minden szentáldozásunkat el kellene, hogy töltse” mondta II János Pál pápa.[23] Ebben a földi életben az Oltáriszentség vételének pillanata a legalkalmasabb pillanat a hívő számára annak külső kimutatására, hogy belső lelkülete elmerül az imádásban és a határtalan szeretetben.[24]

Ugyanebbe az irányba mutatott Boldog XXIII János pápa is, amikor ezt mondta:

„Boldog Eymard hátrahagyott egy írás, melyben ez áll: ’Amikor Jézus követésére adjuk magunkat, sohasem szabad megfeledkeznünk Máriáról, akinek szép címe ’A legméltóságosabb Oltáriszentség Nagyasszonya’. Boruljunk mindnyájan térdre, mint a gyermekek, akik Jézus, az ő áldott gyermeke szeretetének nagy titka előtt követik jóságos Édesanyjuk példáját.’”[25]

A szentáldozás kiosztásának módja – melynek jelentőségére olykor túl kevés figyelmet fordítanak – valójában kiemelkedő fontossággal bír. Következményei vannak a hívők hitére és jámborságára nézve, amennyiben látható módon tükrözi azt a hitet, szeretetet és gyengédséget, mellyel az Egyház isteni Urával és Jegyesével bánik a kenyér és bor gyarló színei alatt.

Az egyházatyák korában rendkívül élő volt annak tudata, hogy az egyszerű eucharisztikus színekben jelen van Krisztusnak, a mennyei Királynak teljes fensége, aki előtt az angyalok imádva leborulnak. A számtalan tanúságtétel közül elég idézni Aranyszájú Szent János megindító intelmét:

„Ez a misztérium már itt is mennyé teszi számodra a földet. Nyisd ki tehát a menny kapuit, de nem csak a mennyét, hanem a mennyek mennyét, és lásd: így fogod majd szemlélni annak igazságát, amit mondtak neked. Ahogyan egy királyi palotában is valójában nem a falak vagy az arany tető jelentik a legértékesebb részt, hanem a királynak teste, aki a trónon ül; ugyanez vonatkozik arra a Királyra is, aki a mennyben lakik. Ezt a Testet láthatod tehát most itt a földön. Igazából nem angyalokat, nem arkangyalokat, nem a mennyet vagy a mennyek mennyét mutatom meg neked, hanem magát az Urat.”[26]

Az egyházatyák élénken ügyeltek arra, hogy az eucharisztikus Kenyérnek a legkisebb darabkája se vesszen el, ahogyan Jeruzsálemi Szent Cirill figyelmeztetése oly meggyőző módon bizonyítja:

„Amikor odalépsz, ne nyújtsd ki simán tenyeredet, és ne tárd szét ujjaidat. Hanem bal kezedből csinálj trónust jobb kezed számára, mert ennek kell fogadnia a Királyt … Légy éber, hogy az Úr Testéből semmit se veszíts el. Ha egy rész kiesne tenyeredből, az úgy kellene tekintened, mintha saját tested valamelyik tagját veszítetted volna el. Mond meg, kérlek, ha valaki aranyport adna neked, vajon nem kezelnéd azt a legnagyobb óvatossággal és gondossággal és nem ügyelnél-e arra, hogy semmit se veszíts el belőle? Nem kellene-e még nagyobb óvatossággal és éberséggel figyelned arra, hogy semmi az Úr Testéből, még egy kis morzsa se essen a földre, hiszen az messze értékesebb az aranynál és az összes drágakőnél?”[27]

Már Tertulliánusz is tanúsítja (a 2. és 3. században) az Egyház félelmét és kínos gondosságát, hogy egyetlen darabka se vesszen el:

„Nagyon félünk, nehogy a Kehelyből vagy a Kenyérből, bármi is a földre essen.”[28]

Az eucharisztikus kenyér darabkáira való legnagyobb odafigyelés és irántuk való tisztelet a 3. századi keresztény közösségekre jellemző fenomén, ahogyan Origenész is tanúsítja:

„Ti akik szokásotok szerint résztvesztek az isteni misztériumok ünneplésén és ott fogadjátok az Úr Testét, tudjátok, hogy micsoda figyelemmel és tisztelettel kell ügyelnetek arra, hogy egyetlen darabka se essen a földre és semmi se vesszen el a konszekrált adományokból.”[29]

Szent Jeromos mint lelki veszélyre aggodalommal tekintett arra a lehetőségre, hogy egy eucharisztikus darabka a földre eshet:

„Amikor Krisztus Testének vételére készülünk – aki hívő, meg tudja érteni – veszélybe hozhatjuk magunkat, ha egy darabka a földre esik.”[30]

A kopt egyház liturgikus hagyományában a következő figyelmeztetést találjuk:

„Nincs különbség az Eucharisztia nagyobb vagy kisebb darabjai között, legyenek azok akár a legkisebbek, amelyeket még éles szemmel sem lehet észrevenni; mind ugyanazt a tiszteletet érdemlik és ugyanazt a méltóságot birtokolják, akárcsak az egész Kenyér.”[31]

Egyes keleti liturgiák a konszekrált kenyeret „gyöngynek” nevezik (margarita). Így találjuk a Collectiones Canonum Coptiae – ban: „Isten őrizzen meg attól, hogy a gyöngyökből vagy a konszekrált morzsákból valami az ujjakhoz ragadjon, vagy a földre essen!”[32]

A szír egyház hagyománya szerint az eucharisztikus kenyeret a Szentlélek tüzével hasonlítják össze. Mindig is élénk hittudatuk volt Krisztus jelenlétéről, az eucharisztikus kenyérnek még legapróbb morzsáiban is, ahogyan ezt Szent Efrém tanúsítja:

„Jézus betöltötte a kenyeret önmagával és a Lélekkel és saját élő testének nevezte. Azt, amit én most átadtam nektek, mondta Jézus, ne tekintsétek úgy, mint a kenyeret és még morzsáit se tapossátok el lábatokkal. Ennek a kenyérnek legapróbb darabkája emberek millióit képes megszentelni és elegendő arra, hogy mindazoknak életet adjon, akik azt eszik.”[33]

Az első évszázadok Egyházának legnagyobb mértékű ébersége és gondja, hogy az eucharisztikus kenyérnek egyetlen darabkája se essen veszendőbe, általánosan elterjedt jelenségnek tekinthető: Róma (v.ö. Hippolitosz, Traditio apostolica, 32), Észak Afrika (v.ö. Tertulliánusz, De corona, 3,4), Gallia (v.ö. Arlesi Szent Cezáriusz, sermo 78,2), Egyiptom (v.ö. Origenész, In exodum hom. 13,3), Antiochia és Konstantinápoly (v.ö. Aranyszájú Szent János, Ecloga quod non indigne accedendum sit ad divina mysteria), Palesztina (v.ö. Szent Jeromos, In Ps. 147, 14), Szíria (v.ö. Szent Efrém, In hebd. Sanctam, sermo 4,4).

Abban a korban, amikor a szentáldozást csak szájba szolgáltatták ki, sőt még áldoztatási tálcát is alkalmaztak, XI Piusz pápa a következő kötelező érvényű utasítást: „Az Eucharisztia szentségének kezelésében különös éberséggel ügyelni kell arra, hogy a konszekrált ostyák morzsái ne vesszenek el, mivel minden egyes morzsában jelen van Krisztus teljes teste. Ezen oknál fogva a legnagyobb gondossággal biztosítsák azt, hogy az ostyáról ne törhessenek le könnyedén darabkák, és ne essenek a földre, ahol – micsoda borzalmas gondolat! – a piszokkal összevegyülnének, és lábbal tapostatnának.”[34]

Egy eseménynél, mely az Egyház életében oly nagy jelentőséggel bír, mint az Úr Testének szentségi vétele, ennek megfelelő gondosságnak, éberségnek és figyelemnek kell uralkodnia. Amikor a nagy II János Pál pápa a szentáldozás vételéről beszélt, megállapította, hogy „fájdalmas hiányosságok tapasztalhatók az eucharisztikus színek iránti tisztelet terén”, „mely hiányosságokért … az Egyház pásztorait is súlyos felelősség terheli, akik talán kevésbé éberen ügyeltek a hívek Eucharisztia iránti magatartására.”[35] Ezért számba kell venni a szentáldozáshoz járulókat érintő különleges és történelmi körülményeket is, hogy semmi olyan ne történhessen, ami ártana a Szentség iránti tiszteletnek, ahogyan erre Aquinói Szent Tamás is figyelmeztetett.[36] Minden szentséghez két szempont tartozik, melyeket nem szabad egymástól elválasztani: Isten imádása és az emberek üdvössége.[37] A rítus formájának ezért a lehető legnagyobb biztonsággal támogatnia kell a tiszteletet az Eucharisztia szent jellege iránt.

Pontosan ezt az aspektust: a belső diszpozíció és annak külső gesztusokban történő kifejeződésének összhangját világította meg páratlanul kifejező és hívő lelkesedéssel telt szavaival Boldog Columba Marmion a következő imádságban, melyben az Eucharisztiában jelenlévő Jézushoz fordul:

„Úr Jézus, te irántunk való szeretetből, hogy minket magadhoz vonzz, hogy eledelünkké válj, elrejted Fenségedet. Minél inkább elrejted istenségedet, annál jobban kívánunk Téged imádni, annál jobban akarunk tisztelettel és szeretettel lábaidhoz borulni.”[38]

Boldog Columba Marmion az eucharisztikus színek külső tiszteletének okát az Egyház imájából kiindulva magyarázza: „Uram, add nekünk azt a kegyelmet, hogy tisztelhessük Testednek és Vérednek szent titkait.” Miért tiszteljük? Mert Krisztus Isten, mert a szent színek valósága egy szent és isteni valóság. Annak valósága, aki az Eucharisztiában elrejti magát, Aki az Atyával és a Szentlélekkel a végtelen Lét, a Mindenható:

”Ó Krisztus Jézus, aki valóságosan jelen vagy, leborulok lábaidhoz. Téged illet minden imádás abban a szentségben, amelyet ránk akartál hagyni szenvedésed előestéjén, mint mérhetetlen szereteted tanújelét!”[39]

A régi Egyházban a férfiaknak kezet kellett mosni a konszekrált Kenyér vétele előtt.[40] Ezenkívül a hívő mélyen meghajolt és az Úr Testét közvetlenül a szájába vette a jobb tenyeréről és soha a balról.[41] A tenyér egyszerre szolgált paténaként és korporáléként (különösen a nők esetében). Így olvashatjuk Alresi Szent Cezáriusz (470-542) egyik prédikációjában:

„Minden férfinak, aki áldozni akar, meg kell mosnia kezét. És minden nőnek be kell takarnia tenyerét egy vászonkendővel, hogy arra helyezhessék az Úr Testét.”[42]

Az eucharisztikus Kenyér vétele után általában megtisztították vagy megmosták tenyerüket, ahogyan ez a mai napig előírás a papság számára a bizánci rítusban.

A régi Egyház ügyelt arra, hogy az Úr Testének kézre való fogadását külsőleg is a mélységes imádás magatartása kísérje, ahogyan ezt bemutatja Mopszuesztiai Theodorosz következő prédikációja:

„Mindegyikünk úgy közeledjen, hogy közben lerója köteles imádásának adóját és így tegyen hitvallást arról, hogy alkalmas a Király Testének fogadására. Te pedig, miután saját kezedbe fogadtad, imádd Őt nagy és őszinte szeretettel, szegezd Rá tekintetedet és csókold Őt.”[43]

A káld egyház régi anaforái egészen mostanáig tiltották mindenkinek, a celebráló papot is beleértve, hogy saját ujjaival tegye szájába az eucharisztikus Kenyeret. Ehelyett mindenki közvetlenül a tenyeréből vette szájába az Úr Testét; ennek magyarázata pedig az volt, hogy itt nem valami közönséges ételről van szó, hanem mennyei eledelről:

„A papnak megparancsoljuk, hogy a konszekrált Kenyér darabkáját közvetlenül a tenyeréről vegye magához. Nincs neki megengedve, hogy azt kezével helyezze a szájába, hanem szájával kell felvennie, mivel mennyei eledelről van szó.”[44]

A káld és a szír-malabár rítusban van egy különlegesség, amely kifejezi a konszekrált Kenyér kezelésében megmutatkozó mély tiszteletet: mielőtt a pap az eucharisztikus liturgia során ujjaival érinti az Úr Testét, kezeit a tömjénfüst fölé terjeszti. Joseph Ratzinger bíboros a következő észrevételt tette: az a tény, hogy a pap saját kezével veszi magához az Úr Testét, nemcsak hogy megkülönbözteti őt a laikusoktól, hanem tudatosítania kell benne, hogy a mysterium tremendum (a félelmet keltő titok) előtt áll és hogy Krisztus személyében cselekszik.[45]

Az a tény, hogy egy halandó ember közvetlenül a kezébe veszi az Úr Testét, Aranyszájú Szent János számára egy nagy lelki érettség követelményét jelentette:

„A pap folyamatosan érinti Istent kezeivel. Micsoda tisztaságot, micsoda áhítatot követel ez tőle! Gondold meg tehát, milyen tisztának kell lenniük ezeknek a kezeknek, akik ilyen nagy Szentséget érintenek!”[46]

Az ősi szír egyházban az áldozás szertartását azzal a jelenettel hasonlítják össze, amikor egy szeráf megtisztítja Izajás prófétát. Szent Efrém egyik beszédében a következő szavakat adja Krisztus szájába:

„Az oltárról hozott parázs megszentelte Izajás ajkát. Én vagyok az aki – most a nektek adott Kenyér által – megszenteltelek titeket. A fogó, melyet a próféta látott és amellyel a parázs elvétetett az oltárról, egy kép, amely Rám utalt a magasságos Szentségben. Izajás engem látott, ahogyan most ti láttok engem, amint kinyújtom jobb kezemet és szájatokba helyezem az élő Kenyeret. A fogó az én jobb kezem. Én állok a szeráf helyén. A parázs az én Testem. Ti mind Izajás vagytok.”[47]

Ez a leírás arra enged következtetni, hogy a szír egyházban Szent Efrém korában a szentáldozást közvetlenül szájba szolgáltatták ki. Ezt állapíthatjuk meg az ún. Szent Jakab liturgia alapján is, mely még régebbi annál, amelyet Aranyszájú Szent Jánosról neveztek el.[48] Szent Jakab liturgiájában a pap, mielőtt a híveknek kiosztaná az Oltáriszentséget, a következő imádságot mondja:

„Az Úr áldjon meg minket és tegyen méltóvá arra, hogy makulátlan kézzel érintsük az izzó parazsat majd azt a hívek szájába helyezzük.”[49]

A nyugati szír rítusban a pap áldoztatás előtt a következő imaformulát mondja:

„Krisztus a mi Istenünk Testének és Vérének kiengesztelő és éltető parazsa, a híveknek adatik a sértések bocsánatára és a bűnök eltörlésére.”

Hasonló tanúságot találunk Damaszkuszi Szent Jánosnál:

„Vegyük magunkhoz az isteni parazsat, hogy az isteni tűzben való részesedésünk által lángra lobbanjunk és átistenüljünk. Izajás ezt a parazsat látta. Mert a parázs nemcsak egyszerűen fa, hanem tűzzel egyesített fa. Hasonlóképpen a szentáldozás Kenyere nem egyszerű kenyér, hanem az istenséggel egyesített Kenyér.”[50]

Az első évszázadokban szerzett tapasztalatok, az eucharisztikus misztérium teológiai megértésének organikus fejlődése, valamint az ennek megfelelő rítusfejlődés alapján a kézbe áldoztatás szokását az egyházatyák korának végére egyetlen egy csoportra korlátozták, nevezetesen a klérusra, ahogyan ez a keleti rítusokban a mai napig gyakorlatban van. Ekkor kezdték el laikusok esetében az eucharisztikus kenyeret (mely a keleti rítusokban bele van keverve a konszekrált borba) közvetlenül a szájba helyezni. A keleti rítusokban kézbe csak a nem konszekrált kenyeret, az ún. ’antidoron’-t osztják ki.[51] Így egészen egyértelműen kifejeződik az eucharisztikus Kenyér és a csupán megáldott kenyér közötti különbség.

VI.

Néhány évvel ezelőtt Joseph Ratzinger bíboros a következő aggódó megállapítást tette arra vonatkozóan, ahogyan egyes helyeken az áldoztatás zajlik:

„A különbségtétel nélküli áldozásban már nem emelkedünk fel a szentáldozás eseményének magasztos szintjére, hanem az Úr ajándékát lerántjuk az önrendelkezés és a mindennapiság közönséges szintjére.”[52]

Az egykori Joseph Ratzinger bíboros ezen szavai mintegy visszhangjai az egyházatyák szentáldozásra vonatkozó figyelmeztetéseinek, mint ahogyan megfogalmazta őket pl. Aranyszájú Szent János, az Eucharisztia doktora most következő kijelentésében:

„Gondold meg, micsoda szentséggel kellene rendelkezned attól a pillanattól kezdve, hogy olyan jelet kaptál, amely még nagyobb annál, amelyet a zsidók a Szentek Szentjében kaptak. Valójában: nem a kerubokat kapod meg, hogy benned lakozzanak, hanem ezeknek a keruboknak Urát; nincs birtokodban sem a bárka, sem a manna, sem a kőtáblák és Áron vesszeje sem, de tiéd az Úr Teste és Vére, a Lélek a betűk helyett; kimondhatatlan ajándék birtokosa vagy. Most tehát: amennyire sokkal nagyobb jellel és amennyire tiszteletreméltóbb titkokkal lettél megtisztelve, annál nagyobb szentségről kell majd számot adnod.”[53]

A hiteles és szűk kötelék, amely ezen a területen összeköti a korai (patrisztikus) egyházat a jelenkorival, az a tiszteletteljes gondosság, amellyel az Úr Teste iránt viseltetünk, akár a legkisebb darabkáiban.[54]

Az áldoztatás módjából, különösen abból a szokásból kiindulva, hogy csak a papok érinthetik az eucharisztikus Kenyeret, a Szentszék egy nemrég megjelent és a keleti katolikus egyházakhoz intézett instrukciójában egy olyan kritériumot fogalmazott meg, mely önmagában is érvényes az egész Egyház liturgikus gyakorlatára nézve:

„Akkor is, ha ez kizárja más, akár legitim kritériumok figyelembevételét és lemondást jelent néhány kényelmes lehetőségről, a hagyományos szokás megváltoztatása mégis a szervetlen behatolás veszélyét rejti magában, pontosan arra a spirituális területre, amelyre hivatkoztunk.”[55]

Minél inkább rögzül egy olyan kultúra, amely eltávolodik a hittől és már nem ismeri Azt, Aki előtt térdre borulunk, annál inkább válik alkalmassá a térdelés liturgikus gesztusa, sőt annál inkább válik „bensőleg szükséges magatartássá”, ahogyan Joseph Ratzinger bíboros megjegyezte.[56]

A nagy II János Pál pápa nyomatékosan utal arra a tényre, hogy a mai egyháznak a modern kor anti-szakrális kultúrájával szembesülve különleges kötelezettséget kell éreznie az Eucharisztia szent mivoltával kapcsolatosan:

„Soha sem szabad elfelejteni, különösen nem a mai korban, amikor minden dolog megszentségtelenítésének általánosan (vagy legalábbis bizonyos helyeken) elterjedt tendenciáját látjuk, hogy az ember hajlamos felfüggeszteni a szent és a profán közötti különbséget. Egy ilyen helyzetben az Egyháznak különösen is kötelessége, hogy az Eucharisztia szent mivoltát biztosítsa és erősítse. A mi pluralista és mindenek fölött tudatosan szekularizált társadalmunkban a keresztény közösség élő hite biztosítja a „szent” polgárjogát.”[57]

VII

Az Egyház pontosan a rítuson keresztül tanúsítja a Krisztusba vetett hitét és imádja Őt, aki az Eucharisztia misztériumában jelen van, és aki eledelként adatik a híveknek.[58] Az eucharisztikus Kenyér kezelésének módja kiemelt pedagógiai értékkel bír. A rítusnak hűségesen kell tanúsítania azt, amit az Egyház hisz. A rítusnak a hit (a dogma) szolgálatában álló nevelőnek kell lennie. A liturgikus gesztusok, különösképpen azok a gesztusok, amelyekkel az eucharisztikus Urat, a „Szentek Szentjét” fogadjuk, a testtől és a lélektől olyan magatartást követelnek, amely megfelel a lélek elvárásainak. Ebben az értelemben tanít Isten Szolgája John Henry Newman bíboros:

„Hinni a tiszteletadás bármilyen jele nélkül, bizalmaskodó istentiszteletet végezni saját ízlésünk szerint, ez egy szabályellenes és még a hamis vallásokban is ismeretlen jelenség, nem is beszélve az igaz vallásról. Hogy Istenhez illő módon közeledhessünk, elengedhetetlen az istentisztelet és annak olyan formái, mint többek között a térdre borulás, a cipő levetése, a csend.”[59]

Aranyszájú Szent János megrója azokat a papokat és diakónusokat, akik az Oltáriszentséget az emberek iránti félelemből és a köteles figyelem nélkül szolgáltatják ki:

„Akkor is, ha valaki tudatlanságból közeledik a szentáldozáshoz, ne félj őt ebben megakadályozni. Félj az Istentől, ne az emberektől. Ha ugyanis az embertől félsz, az kicsúfol majd téged; ha viszont Istentől félsz, az emberek is tisztelni fognak. Én inkább azonnal meghalnék, mint hogy az Úr Vérét egy méltatlan személynek kiszolgáltassam; inkább saját véremet ontanám ki, mint hogy az Úr imádandó Vérét méltatlan módon osztogassam.”[60]

Assisi Szent Ferenc figyelmeztette a klerikusokat, és arra intette őket, hogy az Oltáriszentség kiosztásánál rendkívüli éberséget és tiszteletet tanúsítsanak:

„Vannak néhányan …, aki azt (az Oltáriszentséget) figyelmetlenül szolgáltatják ki. … Mindezek láttára nem indulunk-e kegyeletre, mikor ő, a mi kegyes Urunk, kezünkbe adja magát, és nap nap után érintjük és szánkkal magunkhoz vesszük őt? Avagy nem tudjuk, hogy valamikor mégis a kezébe kell jutnunk?”[61]

Nem szabad elfelejtenünk a Római Katekizmus mindig időszerű intelmét sem, amely lényegében Szent Pál apostol 1Kor 11, 27-30 ban található tanítását így fordítja le: „Az összes szent misztérium között egyetlen egy sincs, amelyet össze lehetne hasonlítani az Eucharisztia legméltóságosabb szentségével: éppen ezért nincs is sérelem, amely Isten súlyosabb büntetésével fenyegetne, mint amit azok a hívek követnek el, akik az egészen szent és magát a minden szentség Szerzőjét és Forrását tartalmazó misztériumot nem kezelik szentül és tiszteletteljesen.”[62]

VIII

A latin rítusú egyház ma sok szempontból tanulhatna a keleti egyházaktól, hogyan kell kezelni az eucharisztikus Krisztust a szentáldozás kiosztása alatt. Legyen most elég felidézni csak egyet a számtalan csodaszép tanúságból:

„A Szent a paténán és a kehelyben fenségben és méltóságban ünnepi körmenetben kivonul, papoktól és diakónusoktól kisérve. Angyaloknak és a Lélek tüzes szolgáinak ezrei vonulnak a mi Urunk Teste előtt és magasztalják Őt.”[63]

Az egyházatyák fő szabálya arra vonatkozóan, hogy hogyan kell bánni Krisztussal a szentáldozás kiosztása alatt, ez volt: „cum amore ac timore! (szeretettel és félelemmel!)” Ezt tanúsítják például Aranyszájú Szent Jánosnak, az eucharisztikus doktornak megindító szavai:

„Köteles alázattal induljunk a menny Királyával való találkozásra. Miközben magunkhoz vesszük, csókoljuk meg ezt a szent és makulátlan ostyát teljes odaadással és szegezzük rá tekintetünket, felmelegítve szellemünket és lelkünket, hogy egyesülésünk az Úrral ne váljék ítéletükre és kárhozatunkra, hanem hogy szentté váljunk és felebarátunknak épülésére.”[64]

A keleti egyházak ezt a belső és ugyanakkor külső magatartást a modern korban is megőrizték egészen napjainkig. „Elmélkedések az Isteni Liturgiáról”című könyvében[65] Nikolaj Gogol, a híres orosz író a következő módon írja le az Oltáriszentség vételének pillanatát:

„Isten iránti vágytól lángolva, az iránta való szent szeretet tüzében égve előlépnek az áldozók … Mindegyik halkan ismétli hitvallását a Megfeszített előtt. A hitvallás elimádkozása után mindenki közeledik, már nem a paphoz, hanem a lángoló szeráfhoz. Kinyitja száját, hogy a szent kanállal fogadja Krisztus Testének és Vérének égő parazsát.”[66]

Az orosz ortodox Egyház egyik modern szentje, Kronstadti János (+1908) áldozópap, ezt mondja a szentáldozás pillanatának lelki és a külső magatartást is meghatározó szempontjairól:

„Mi történne akkor, ha te Uram és Istenem, Jézus Krisztus, engednéd kisugározni istenségednek fényét a Legméltóságosabb Szentségből, amikor a pap azt kezeiben egy beteghez viszi. E fény előtt mindazok, akik vele találkoznak, vagy látják azt akaratlanul is a földre esnének, hiszen még az angyalok is eltakarják arcukat e Szentség előtt. Viszont hányan vannak olyanok, akik ez égi Szentséget közömbösen kezelik!”[67]

Az Isteni Liturgia egyik magyarázatában, amit nemrég adott ki az orosz ortodox egyház, a következő utasítást találjuk az áldozni kívánó hívekre vonatkozóan:

„Azok a laikusok, akik felkészültek a szent titkok vételére, a diakónus felszólítása után istenfélelemmel közeledjenek a kehelyhez, ahogyan a tűzhöz közelednének; közeledjenek a Szentségbe vetett hittel és Krisztus iránti szeretettel. Mindegyik vesse magát a földre és imádja Krisztust, aki a szent misztériumokban valóságosan jelen van.”[68]

A régi Egyház és az egyházatyák arról tanúskodnak, hogy hihetetlenül kifinomult érzékük volt a rituális gesztusok jelentősége iránt. Hiszen a Szentségnek és a liturgikus rítusnak első és maradandó hatása abban mutatkozik meg, hogy az embereket elválasztja és megszabadítja a hétköznapiságtól.[69]

IX.

Az egyházatyák eucharisztia tiszteletének autentikus szellemi magatartása az ókor végére az egyetemes Egyházban (Keleten és Nyugaton) szervesen kifejlesztette a megfelelő gesztusokat, mint például az Oltáriszentség szájba történő vételét, miután a hívő meghajolt a földig (Keleten) vagy letérdelt (Nyugaton). Ebben az összefüggésben sok mindent megvilágít a protestáns közösségek áldozási rítusainak kifejlődésével való összehasonlítás. Az első lutheri gyülekezetekben az úrvacsorát szájba fogadták és térdelve, mivel Luther nem tagadta a valóságos jelenlétet. Ellenben Zwingli és Kálvin, valamint követőik tagadták a valóságos jelenlétet, ezért már a 16. században bevezették a kézbe és állva történő úrvacsorához járulást:

„Az volt a szokás, hogy az úrvacsora vételéhez egyenesen állva, lábukon járva közeledtek.”[70]

Ugyanezt a gyakorlatot figyelhetjük meg a genfi kálvinista gyülekezetekben:

„Általában lábukon járva és kiegyenesedve vették az úrvacsorát. A nép az oltárasztal előtt állt és saját kezével vette magához a színeket.”[71]

A holland kálvinista egyház néhány zsinata a 16. és 17. században kifejezetten megtiltotta, hogy az úrvacsorához térdelve járuljanak.

„Az első időkben a nép az imádság alatt letérdelt és az úrvacsorát is térdelve vette, de némely zsinat ezt megtiltotta, hogy minden gyanút eloszlassanak arra vonatkozóan, hogy a kenyeret szabad lenne imádni.”[72]

Tehát a második évezred keresztényeinek tudatában (legyenek azok akár katolikusok, akár protestánsok) az áldozás külső formája – állva vagy térdelve – semmiképpen sem volt jelentéktelen szempont. A poszttridenti Rituale Romanum néhány egyházmegyei kiadásában még mindig megőrizték azt a régi szokást, hogy a hívek Krisztus Testének vétele után azonnal nemkonszekrált bort kaptak, hogy megtisztítsák vele szájukat. Ebben az esetben előírták a hívek számára, hogy ezt a bort nem térdelve, hanem inkább állva igyák.[73]

Ezen kívül számolni kell a szakrális és emelkedett gesztusok erőteljes nevelő értékéről. Egy mindennapi gesztus nem rendelkezik olyan pedagógiai hatással, mely hozzájárulhatna a szentség iránti érzékenység növekedéséhez. Szemünk előtt kell tartani, hogy éppen a modern ember olyan kevéssé képes egy liturgikus és szakrális aktusra, ahogyan ezt Romano Guardini egy már 1965 ben összeéllított cikkében joggal jegyezte meg prófétai módon:

A mai ember nem képes egy liturgikus aktus megtételére. Egy ilyen tetthez nem elég az utasítás, hanem szükség van nevelésre, sőt iniciációra, mely lényegében nem más, mint ennek az aktusnak begyakorlása.[74]

Ha minden liturgikus ünneplés kiemelkedően szakrális cselekmény (v.ö. II vatikáni zsinat, Sacrosanctum Concilium, Nr. 7), akkor az Oltárszentség vételénél használt rítusoknak és gesztusoknak még inkább annak kell lenniük, lévén szó a legszentebbről. XVI Benedek pápa a Sacramentum caritatis kezdetű posztszinodális apostoli buzdításában a szentáldozással kapcsolatosan kihangsúlyozza a szakrális szempontot:

„Magunkhoz venni a szent Eucharisztiát azt jelenti, hogy önmagunkat az imádás állapotába helyezzük Azzal szemben, Akit magunkhoz veszünk.” (Nr. 66)

Annak az imádása, aki a konszekrált kenyérdarabkák szerény színei alatt valóságosan jelen van, nemcsak Testével és Vérével, hanem istenségének fenségével is, a legtermészetesebb és leginkább magától értetődő módon a térdelés vagy leborulás biblikus gesztusában fejeződik ki. Amikor Assisi Szent Ferenc messziről látott egy templomtornyot, letérdelt és imádta a szent Eucharisztiában jelenlévő Jézust.

Vajon nem felelne-e meg jobban a konszekrált Kenyér legbelső valóságának, ha a mai hívek is annak vételénél a földre borulnának és kinyitnák szájukat, mint a próféta, aki az Isten szavát befogadta (v.ö. Ez 2), és engednék, hogy gyermek módjára táplálják őket (hiszen a szentáldozás lelki szoptatás)? Ezt a magatartást tanúsították katolikusok nemzedékei szinte az egész második évezred alatt. Ez a gesztus igen kifejező hitvallás lenne Isten valóságos jelenléte mellett a hívek körében. Ha egy hitetlen ember bejönne és az imádásnak és lelki alázatnak egy ilyen aktusát látná, talán ő is „földre borulna, imádná Istent és hirdetné, hogy az Úr valóban velünk van” (1Kor 14, 24-25). Így kellene kinéznie a hívek találkozásának az eucharisztikus Krisztussal a szentáldozás magasztos és szent pillanatában.

Az ismert angol konvertita, Frederick William Faber (1814-1863) akkor kapott indítást a megtérésre, amikor 1943 ban a lateráni bazilikában tanúja volt az imádás szívig hatoló gesztusának, mint hitvallásnak Kriszusnak az Eucharisztiában való valóságos jelenlétéről. Az akkori kor bármely katolikus híve számára ez egy mindennapi és szokásos jelenet volt, Faber számára azonban egy életre szóló felejthetetlen pillanat. A jelenetet így írja le Faber:

„Mindnyájan letérdeltünk a pápával együtt. Még soha nem láttam ennél megindítóbb színdarabot. A bíborosok és prelátusok térden állva, a katonák térden állva, a tarka tömeg térden állva; a fenséges templom pompájának közepén állt az idős, fehérbe öltözött pápa, alázatosan térdre borulva a mi Urunk magasztos és legszentebb Teste előtt: és mindez néma csendben zajlott. Micsoda szent színdarab volt ez!”[75]

Végszó

A hitélet kétezer éves történetének és a keleti és nyugati egyetemes Egyház hagyományának hátterében, de mindenek előtt a patrisztikus örökség szerves fejlődésére való tekintettel, a következő végkövetkeztetéseket vonhatjuk le:

1. Az eucharisztikus jámborság szerves fejlődése, mint az egyházatyák jámborságának gyümölcse minden egyházat keleten és nyugaton egyaránt arra vezette már az első évezredben, hogy az Oltáriszentséget közvetlenül a hívek szájába szolgáltassák ki. A második évezred elején nyugaton ehhez hozzátették a térdelés mélyen biblikus gesztusát. A különböző keleti liturgikus hagyományokban az Úr teste vételének pillanatát emelkedett szertartásokkal veszik körül és gyakran megkövetelik a hívektől, hogy előzetesen hajoljanak meg a földig.

2. Az Egyház előírja az áldoztató tálca használatát, annak megakadályozására, hogy a Szentostya bármely darabkája a földre essen (v.ö. Missale Romanum, Institutio generalis, Nr. 118; Redemptionis sacramentum, Nr. 93) és kötelezi a püspököt, hogy áldoztatás után mosson kezet (v.ö. Caeremoniale episcoporum, Nr. 166). Ha viszont kézbe áldoztatnak, nem ritkán megtörténik, hogy az Ostyáról leválnak darabkák, amelyek a földre esnek vagy az áldozók tenyerén illetve ujjain maradnak.

3. Amennyiben a szentáldozás pillanata a hívek számára a Megváltó isteni személyével való találkozást jelenti, ez természetszerűen megköveteli a külsőleg is látható szakrális jeleket, mint amilyen a térdelés. Húsvétvasárnap reggelén az asszonyok imádták a feltámadt Urat, oly módon, hogy földre borultak előtte (v.ö. Mt 28,9) és ezt tették az apostolok is (v.ö. Lk 24, 52), sőt talán Tamás apostol is, amikor felkiáltott „én Uram és én Istenem!” (Jn 20,28).

4. Ha engedjük magunkat táplálni mint egy kisgyermek, amikor az Oltáriszentséget közvetlenül a szánkba fogadjuk, ez magánál a rítusnál fogva a legjobb módon kifejezi a befogadás jelleget és a Krisztus előtti gyermeki állapotunkat, aki minket táplál és lelkileg „szoptat”. A felnőtt ember ellenben saját kezével helyezi szájába az ételt.

5. Az Egyház előírja, hogy a hívők a szentmise bemutatásakor az átváltoztatás pillanatában térdeljenek le. Nem lenne-e liturgikusan ugyanígy illő, ha a hívő a szentáldozás pillanatában, amikor az Úrhoz, a királyok Királyához testileg is a lehető legközelebb kerül, térdelve köszöntené, és ugyanígy fogadná?

6. Az Úr Testének szájba és térdelve történő fogadása láthatóan tanúskodna az Egyház eucharisztikus misztériumba vetett hitéről, de ugyanakkor gyógyító és nevelő tényező lenne a modern kultúra számára, amelyben a térdelés és a lelki gyermekség teljesen idegen jelenségnek számítanak.

7. Az a vágy, hogy Krisztus magasztos személye előtt a szentáldozás pillanatában is kifejezzük látható módon hódolatunkat és imádásunkat, kerüljön összhangba az Egyház kétezer éves hagyományának szellemével és példájával, amelyet oly szépen kifejez az első évezred egyházatyáinak mottója „cum amore ac timore!” (szeretettel és félelemmel), valamint Aquinói Szent Tamás Lauda Sion, Salvatorem szekvenciájának sora „quantum potes, tantum aude!” (amint bírod, aként merjed!), mint a második évezred mottója.

Végül szeretnénk idézni Anna Stang megható imáját, aki egy Volga vidékéről származó német anya és nagyanya, és akit a sztálinista rezsim Kazahsztánba deportált. Ez a papi lélekkel megáldott asszony őrizte az Oltáriszentséget és a kommunista üldözés alatt elvitte a Kazahsztán végtelen sztyeppéin szétszórt híveknek. Eközben a következő szavakkal imádkozott:

„Ott, ahol szeretett Jézusom lakik, ahol a szentségházban trónol, ott fogok én is mindig térdelni. Ott fogok szüntelenül imádkozni. Jézusom, szeretlek Téged szívem mélyéből. Rejtőző szeretet, imádlak Téged. Elhagyatott szeretet, imádlak Téged. Megvetett szeretet, imádlak Téged. Lábbal tiport szeretet, imádlak Téged. Végtelen szeretet, Aki a kereszten meghaltál értünk, imádlak Téged. Szeretett Uram és Üdvözítőm, add, hogy teljesen szeretetté váljak, teljesen engesztelő áldozattá váljak a legméltóságosabb Oltáriszentséget ért sérelmekért, Szűz Máriának, legkegyesebb Édesanyádnak Szívében. Amen.”

Adja a Jóisten, hogy az Egyház pásztorai meg tudják újítani Isten házát, az Egyházat, úgy hogy középpontba helyezik az eucharisztikus Jézust, biztosítják számára az első helyet, és úgy cselekednek, hogy a szentáldozás pillanatában is kimutatják Előtte a tisztelet és imádás jeleit. „Az Egyházat az Eucharisztiából kiindulva kell megújítani”. (Ecclesia ab Eucharistia emendanda est!) A Szentostya nem valami, hanem Valaki. „Ő van itt!” – így foglalta össze Vianney Szent János, Ars szentéletű plébánosa, az Eucharisztia titkát. Mert itt nincs szó semmi másról és senki nagyobbról, mint magáról az Úrról: „Dominus est!” – Az Úr az!

Athanasius Schneider, született 1961 ben Kirgisztánban (közép Ázsia), német szülőktől, akiket kitoloncoltak; 1973 ban kivándoroltak Németországba; 1990-ben pappá szentelték; 1997 ben az Augustinianumon (Róma) patrisztikából doktorált; 1999 óta a karagandai (Kazahsztán, közép Ázsia) papi szeminárium professzora; 2006 ban celerinai címzetes püspök és Karaganda segédpüspöke

A szentáldozás vétele nemcsak a lelki asztalközösség pillanata, hanem mindenek előtt a lehető legközelebbi személyes találkozás a hívő és az ő Ura, Istene között ebben az életben. Ehhez a találkozáshoz legjobban illik a befogadás, az alázat, a lelki gyermekség magatartása. Egy ilyen magatartás önmagától megkívánja az imádás és tisztelet kifejezett gesztusait. Erről tanúskodnak az Egyház kétezer éves hagyományának jól dokumentált tényei, amelyeket az első évezredből a „szeretettel és félelemmel”, a második évezredből az „amint bírod, akként merjed” mottóval jellemezhetünk. A szerző leírja három „eucharisztikus asszony” példáját is, akiket személyesen ismert a szovjet üldöztetés idejéből. Az ilyen tanúságtételek a harmadik évezred katolikusait is bátoríthatják és taníthatják, miként kell bánni az Úrral a szentáldozás magasztos pillanatában.

Francis Arinze bíboros, az Istentiszteleti Kongregáció prefektusa ezt írta: „Az egész könyvet nagy örömmel olvastam. Kiválló.”

Képaláírások:

B. Alexij Saritsky, áldozópap és vértanú, az Eucharisztia szentje a szovjet üldöztetés idejéből

II János Pál pápa térden állva imádja a Szentostyát, mielőtt magához venné (2004 február 2, vatikáni bazilika)

Áldoztatás a II vatikáni zsinat záró szentmiséjén (1965 december 8, a vatikáni bazilika előtti tér)

B. Kalkuttai Teréz anya magához veszi az Oltáriszentséget (1993 március 25, tiranai székesegyház, Albánia)

XVI Benedek pápa áldoztat a XXIII Ifjúsági Világtalálkozó záró szentmiséjén 2008 július 20-án, Sydneyben, Ausztráliában a térdelő áldozók nyelvére helyezve a Szentostyát

**********

Fordította:

Kovács Ervin Gellért OPraem

A fordítás alapjául szolgáló kiadások:

Athanasius Schneider: Dominus est. Fiflessioni di un vescovo dell’ Asia Centrale sulla sacra Comunione. Liberia Editrice Vaticana, Città del Vaticano 2008

Athanasius Schneider: Dominus est – Es ist der Herr. Gedanken eines Bischofs aus Zentralasien über die Heilige Kommunion. SJM-Verlag, Neisäß 2008

A fordítást lektorálta:

Rihmer Zoltán

ISBN 978 963 277 175 5

Szent István Társulat

1053 Budapest, Veres Pálné utca 24.

www.szit.katolikus.hu

Felelős kiadó: Dr. Rózsa Huba alelnök

Felelős kiadóvezető: Farkas Olivér igazgató

Készült a százhalombattai EFO Nyomdában

Felelős vezető: Fonyódi Ottó

[1] V.ö. Vita S. Gregorii, PL 75, 103

[2] Dialógusok III című művében (PL 77, 224) Nagy Szt. Gergely pápa elbeszéli, miképpen osztotta Agapitusz pápa (535 – 536) az Eucharisztiát a hívek szájába.

[3] V.ö. Jungmann, J.A., Missarum solemnia. Eine genetische Erklärung der römischen Messe, Wien 1948, II, 463.old 52. jegyzet

[4] V.ö. Mansi X, 1199-1200

[5] V.ö. Regula coenobialis, 9

[6] V.ö. Jungmann, op. Cit., 456 és 458 old., 25. jegyzet

[7] V.ö. Jungmann, op. Cit., 463.old

[8] „Panis angelicus fit panis hominum. O res mirabilis manducat Dominum servus pauper et humilis”: a Sacris solemniis kezdetű himnusz az Úr Szent Teste és Vére főünnepének zsolozsmájából.

[9] Ecclesia de Eucharistia, Nr. 48

[10] Paedagogus I, 42, 3.

[11] In Joan. Hom. 82,5.

[12] V.ö. S. Cyprianus, Ad Quirinum, III, 94; S. Basilius M., Regulae brevius tract., 172 (PG 31, 1196); S. Ioannes Chrys., Hom. Nativ., 7 (PG 49, 360).

[13] De oratione, 29.

[14] Ennarr. In Ps. 98,9 (PL 37, 1264): „Nemo illam carnem manducat, nisi prius adoraverit … peccemus non adorando.”

[15] Collectiones Canonum Copticae: H. Denzinger, Ritus Orientalium, Würzburg 1863, I. köt., 405. old: „Omnes prosternent se adorantes usque ad terram, parvi et magni incipientque distribuere Communionem.”

[16] Catech. Myst., 5,22.

[17] In 1 Cor. Hom. 24,5.

[18] V.ö. Jungmann, op. Cit. 458 old., 25. megjegyzés

[19] Der Geist der Liturgie. Eine Einführung, Freiburg 2002, 78. old.

[20] U.o., 164. old.

[21] U.o., 160. old.

[22] V.ö. Eucharisticum mysterium instrukció, Nr. 34; Inaestimabile donum instrukció, Nr. 11.

[23] Ecclesia de eucharistia enciklika, Nr. 55

[24] V.ö. Ecclesia de Eucharistia enciklika, Nr. 62.

[25] La Madonna e Papa Giovanni, Catania 1969, 60. old.

[26] In 1 Cor. Hom. 24,5.

[27] Catech. Myst., 5, 21 (PG 33, 1125)

[28] De Corona, 3: „Calicis aut panis aliquid decuti in terram anxie patimur.”

[29] In Ex. Hom. 13,3.

[30] In Ps. 147, 14.

[31] „Nulla differentia est inter maiores aut minores Eucharistiae partes, etiam minutissimas, adeo út oculorum acie animadverti non possint, quae eadem venerationem merentur eandemque prorsus dignitatem habent ac totum ipsum”: Denzinger, op. Cit., I. köt., 96. old (Ferge Allah Elchmini megjegyzései 1239 ből).

[32] „Deus prohibeat, ne quid ex margaritis seu ex particulis consecratis adhaereat, aut in terram decidat”: Denzinger, op. Cit. I. köt, 95. old.

[33] Sermones in hebdomada sancta, 4,4.

[34] A Szentségi Fegyelmi Kongregáció Instrukciója 1929 március 26 ból: AAS 21 (1929) 635.

[35] Dominicae cenae apostoli levél 1980. 02. 24. ből, Nr. 11: Enchiridion Vaticanum 7, Nr. 213

[36] V.ö. Summa theol., III, q. 80, a. 12c.

[37] V.ö. Summa theol., III, q. 60, a. 5c, ad 3.

[38] Le Christ dans ses mysteres, Paris 1938, Kap. XVIII, Nr. 4.

[39] V.ö. u. o.

[40] V.ö. S. Athanasius, ep.heort. 5. További utalások v.ö. Jungmann op. Cit. 461. old, 43. jegyzet.

[41] V.ö. S. Cyprianus, Ep., 58,9; S. Cyrillus Hieros., Cat. Myst. 5, 21; S. Joannes Chrys, In 1Cor. Hom. 25,5; Theodorus Mops. Catech. Hom. 16, 27. A kézbeáldozás alkalmával, úgy ahogyan ez kb. 1968 óta szokásos, az eucharisztikus Kenyeret a bal tenyerükbe fogadják a hívek a jobb helyett, ahogyan az ősegyház előírta. Ezenkívül a jelenleg szokásos áldoztatási forma szerint a hívő a kezébe kapott Szent Testet saját ujjaival fogja meg és úgy teszi a szájába.

[42] Sermo 227, 5 (PL 39, 2168).

[43] Hom Catech. 16, 27.

[44] Johannes Bar-Abgari anaforája: „Sacerdoti praecipit, út palmis manuum particulam sumat, neve corporis particulam manu ori inferat, sed ore capiat, quia caelestis est cibus”: Denzinger, op. Cit., I. kötet, 81. old.

[45] V.ö. Kirche, Ökumene, Politik. Neue Versuche zur Ekklesiologie, Einsiedeln 1987, 19. old.

[46] De sacerdotio, VI, 4.

[47] Sermones in hebdomada sancta, 4,5.

[48] V.ö. Maldonado, L., La Plegaria Eucaristica, Madrid 1967, 422-440 old.

[49] Az ószláv kiadás szerint: Bozestwennaya Liturgia Swjatago Apostola Iakowa Brata Boziya i perwago ierarcha Ierusalima, Roma-Grottaferrata 1970, 91. old.

[50] De fide orthod. 4, 13.

[51] V.ö. K. Ch. Felmy, Customs and Practices Surrounding Holy Communion int he Eastern Orthodox Churches in Ch. Caspers (szerk.), Bread of Heaven. Customs and Practices Surrounding Holy Communion, Kampen 1995, 41-59. old. V.ö. M. Hanssens, Le cérémonial de la communion eucharistique dans les rites orientaux: Gregorianum 41 (1961) 30-62.

[52] Das Fest des Glaubens. Versuche zur Theologie des Gottesdienstes, Einsiedeln 1981, 131. old.

[53] Hom. In Ps. 133, 2: PG 55, 386.

[54] V.ö. J.R. Laise, Comunion en la mano. Documentos e historia, San Luis 1997, 68-69.old.

[55] Il Padre inestimabile instrukció a Keleti Egyházak Egyházi Törvénykönyvének liturgikus rendelkezéseinek alkalmazásáról, 1996. január 6, 58. szám.

[56] Einführung, op. Cit.., 166-167.old.

[57] Dominicae cenae apostoli levél, Nr. 8.

[58] V.ö. az Istentiszteleti Kongregáció Memoriale Domini instrukcióját: Enchiridion Vaticanum III, Nr. 1273.

[59] „Reverence in Worship”: Parochial and Plain Sermons, San Francisco 1997, 8. köt., 1571.old.

[60] Hom. 82,6 in Ev. Joh: PG 58, 746.

[61] Lettera al clero: Gli scritti di S. Francesco d’Assisi. Nuova edizione critica e versione italiana, ed. K. Esser, Padova 1995, 197. old.

[62] „Quemadmodum ex omnibus mysteriis, quae nobis tamquam divinae gratiae certissima instrumenta Dominus Salvator noster commendavit, nullum est quod cum sanctissimo Eucharistiae sacramento comparari queat, ita etiam nulla gravior alicuius sceleris animadversio a Deo metuenda est, quam si res omnis sanctitas plena, vel potius quae ipsum sanctitatis auctorem et fontem continet, neque sancte religiose a fidelibus tractetur.”: Catechismus Romanus, Pers II, cap. 4, ed. P. Rodriguez, Citta di Vaticano 1989, 235. old.

[63] Spiegazione dei Misteri della Chiesa, Nisibisi Narsainak tulajdonítva, az Il Padre inestimabila instrukcióban idézve, op. Cit. Nisibisi Narsai (399-502) a nesztoriánus egyház egyik kiemelkedő teológusa volt.

[64] Hom. In Nativ. 7 (PG 49, 361).

[65] V.ö. Nikolaj V. Gogol 1809-1852. Betrachtungen über die Göttliche Liturgie. Mit einem Beitrag von Prof. Dr Fairy v. Lilenfeld, Würzburg 1989.

[66] U.o., 105. 110. old.

[67] V.ö. Swjatoj prawednyi Joann Kronshtadskij, Moya zisnj wo Christje, Moskau 2006, 248. old, Nr. 444.

[68] Az orosz ortodox egyház kiadótanácsa nemrég kiadta a tanult püspök, Bessarion Neciayew (1828-1905) magyarázatát az Isteni Liturgiáról: Ob’yasneniye Bozestvennoy Liturgii, Moskau 2006, 389. old.

[69] Romano Guardini szavai szerint: „A liturgiának első, mindig újra megtapasztalható hatása ez: elválaszt a mindennapitól és megszabadít”: Vorschule des Betens, Einsiedeln 1943, 260.old.

[70] V.ö. Luth, J.R., Communion int he Churches of the Dutcch Reformation to the Present Day in: Ch. Caspers (szerk.), Bread of Heaven. Customs and Practices Surrounding Holy Communion, Kampen 1995, 101. old.

[71] U.o.

[72] U.o., 108. old.

[73] V.ö. Heinz, A., Liturgical Rules and Popular Religious Customs Surrounding Holy Communion between the Council of Trent and the Catholic Restoration int he 19th Century: in: Ch. Caspers (szerk.), Bread of Heaven, op. Cit., 137-138. old.

[74] A cikk a Humanitas 20 (1965) folyóiratban jelent meg.

[75] V.ö. Holböck, F., Das Allerheiligste und die Heiligen, Stein a. R., 1986, 356. old.